Én és az Idő

Bizonyosan tudom, hogy az Idő emberi találmány. És - ahogy a legtöbb ilyen - ha nem is teljesen, de nagy vonalakban fölösleges, talán egy kicsit káros is. Mondjuk inkább úgy: én nem szeretem. Azaz: többször zavar, mint ahányszor nem.

Nem szeretem, hogy csak addig szabad aludni, ameddig...Nem szeretem, hogy el kell indulni, mert különben...Nem szeretem, hogy ha nem érek oda, bezár...Nem szeretem, hogy akkor kell enni, amikor...Nem szeretem, hogy ki van találva, mikor kell álmosnak lennem.

Úgy gondolom, az idő hasznos találmány a dolognak abban az értelmében, hogy remekül képes összehangolni (vagy kényszerpályára állítani) hozzávetőleg 6.000.000.000 ember bioritmusát. Kelünk nem sokkal a Nap után; eszünk, dolgozunk, eszünk, dolgozunk, eszünk, alszunk, kelünk....

Amikor kint vagyok/vagyunk a természetben napokig (távol az idő-alapú létformáktól); és nincs éppen kötelezettség (azaz túracsoport), az élet menete teljesen átalakul.

Kelünk, amikor jólesik. Eszünk, amikor éhesek vagyunk. Alszunk, amikor ránk tör az álmosság. Ilyen egyszerűen. 

Tudom, a világunk egy merő káosz lenne idő-faktor nélkül. Nem lenne mihez viszonyítani. Anélkül pedig annyira elveszettnek tudjuk érezni magunkat!

Ugyanakkor meg én szívesen vállalnám ezt a spontán - és igen, összevissza - szabadságot azért, hogy olyan ütemben élhessek, ahogyan jól esik. És mások is ezt tehessék körülöttem. Hogy a vágyaimnál ne legyen nagyobb úr a menetrend...

És boldog vagyok persze, hogy ha csak néhány napra is, de minden évben megélhetem ezt a fajta létet.

De ettől még nem tanulom mag szeretni az Időt - azt hiszem, soha.

Meggyes pite recept

Végy egy lábadozó nőszemélyt, aki baromira unatkozik. Kavard fel az ötlettel, hogy sütit kellene sütni (mert akkor nem unatkozna addig se...). Pláne, ha a sütőt már úgyis bemelegítettük a bagett-sütés miatt.
Állapítsd meg blindre, hogy egy sima piskótához kábé minden van otthon.
Keverj ki 4 tojássárgáját valamennyi barna cukorral (amennyit felvesz, mondaná a szakácskönyv, hehe). A tojásfehérjét egyelőre tedd félre. Keverj bele a sárgájás-cukorba 15 dkg puha margarint. Kenj össze ezekkel legalább 2 tálat, meg a háztartási robotgépet.
Konstatáld, hogy nincs otthon liszt, és a kisbolt már rég bezárt a sarkon, lévén vasárnap.
Pakold át az eddigieket 2 külön bögrébe, fedd le őket, és tedd be őket a hűtőbe.
Mosogasd el az edényeket.
Vegyél holnap lisztet.
És folytasd onnan, ahol félbe hagytad...

Mi történt mióta?

Nincs otthon net. Ma fogják bekötni. Eddig - mióta beköltöztünk, tehát 1 hónapja - nem volt.
A Mekiben ellenben van. Csak ott általában hely nincs. Esetleg idő se. Csak dolgozni. Azt is csak sietősen...
Ezért aztán a blogolás (és fészbukolás, és blog-olvasás, és vaterázás) némileg háttérbe szorult.
Amik viszont voltak helyette:
- végkimerülésig bébiszittelés
- arcüreggyulladás antibigyotikum-kúráig
- a tökéletes rokfortos-diós rizottó receptjének megtalálása
- megvilágosodás, hogy az otthonülős hétvége baromi klassz dolog (pláne, ha beteg az ember lánya)
- narancssárga promod-garbó és éretlen-málna meleg sapka
- rádöbbenés életem értelmetlenségének okára, már csak kijavítani kell a makacs hibát
- Apu szülinap, amit még nem tudtam személyesen meggratulálni a taknyomtól
- egy csomó kedves emlék megtalálása pakolás közepette
- lemondott túra, amit lassan be kellene már pótolni

Más pillanatnyilag nem jut az eszembe.
Mostmár majd írok.

Meddig ér a lélek?

On the other note: Hol kezdődik az önzés? Ott, amikor akkor is átviszem az akaratomat, ha nem vagyok biztos a fogadtatásban; vagy már ott, ahol csendben szenvedek és sajnáltatom magamat amiért AKAROK valamit, amiben bizonytalan vagyok.
Alapvetően az önsajnálat szerintem mindig az önzésben gyökerezik.
Én pedig nem szívesen sajnálom magamat. Sokkal szívesebben TESZEK azért, hogy ne legyen miért sajnálni magamat...A köznyelv (köz-ész) viszont általában sokkal inkább ezt hívja önzésnek. Holott ez komoly tárgyi tévedés - hiszen ebben az esetben nem mással akarom megcselekedtetni, amit én akarok; hanem egyenesen és nyíltan felvállalom a vele való macerát és erőfeszítést - miközben persze az elérendő cél lebeg a szemem előtt. És persze, belelkesedem. Meg nekibuzdulok. És akkor úgy tűnik, mintha éppen önző módon keresztül akarnám verni az akaratomat bármi áron.
Pedig nem akarom. Csak ugyanazt szeretném kapni, amit én is adok. Nyílt, felvállalt, tiszta és érthető akarásokat vagy nem-akarásokat, amik mögött-alatt-mellett nem kell gondolatot olvasni. Nem nekem kell számolnom vele, hogy a környezetemben ki mit szeretne - hanem mindenki a saját igényeivel számol; ergo bevállalja, hogy a köznyelvi értelemben önző lesz; az én specifikus értelmezésem szerint ugyanakkor ez a legönzetlenebb, amit csak tehet. Mert levesz a vállamról egy halom felelősséget - amivel amúgy sem mindig bánok megfelelően. (értsd: megfelelően lazán...:))
Így a határok tiszták; mindenki saját magáért felel. Azaz: tartozik felelősséggel, vállalja a tettei pozitív és/vagy negatív következményeit.

Nem, nem vagyok kibukva. Tényleg nem. No need to worry. ;)
Csak gondolkodom. Néha azt is kell.
And didn't either mean to offend.
Csak tanulom magamat.

Alkotó Szem

Sok mindennek definiálnám magam; első körben Nőnek, tanárnak, túravezetőnek, barátnak, stb. Többek között - bár nem fényképezek még a megfelelő tudatossággal - FOTÓSnak is.
Szeretem elkapni a pillanatot, a markomba fogni a fényt, mint egy tétova katicát; szeretem papírra, képernyőre helyezni a hangulatot, élményt. Szenvedélyesen szeretem.
Gyönyörű az idei ősz, én pedig szívom a fogam, hogy nincs nálam fényképező minden pillanatban - amikor meg nálam van, akkor sem mindig kapom el a megfelelő képet. De nem bánom.
Nem szeretek görcsösen fotózni.
Flow-élményben szeretek; lassan, élvezettel; feloldódva az ALKOTÁSban, hogy a megörökített pillanat részese voltam.
Mert nekem egy-egy kép ezt jelenti. :)

Hangulatból ötös

:)

Még ma is.

Rugalmas merevség

Rugalmasság az, ha nem borulsz ki, amikor fél órán belül negyedszerre szerveződik át a napod további része.
Felkészült rugalmatlanság (vagy rugalmas merevség) az, ha a negyedik átszerveződés után nem borulsz ki, mert tudod, hogy kit kell felhívni, aki megmondja, mi lesz a végleges...

Utólagos tanulságok

Vannak dolgok, amiket akkor tanulunk meg igazán értékelni, amikor már elmúltak. Nagyon konzekvens saját példám erre az egészség. Amikor minden kerek, akkor eszünkbe sem jut aggódni miatta; és csakazértis kimegyünk egyszál pólóban a novemberi estébe; és megesszük a 4-5-6 napos tortát is, mert finom, és....csak akkor jövünk rá a tetteink súlyára, amikor már megvan a baj, az egészség pedig egy időre elveszett. No akkor bánjuk, de még mennyire!
De gyakran így működik a pénz, az idő, az emberi kapcsolat is. Amíg megvan, nem tudjuk, jó dolgunkban hogy feszegessük a határait; úgy gondoljuk, bármit megtehetünk vele, hiszen úgyis mindig a miénk lesz. Aztán, amikor valamelyik a kelleténél könnyelműbb tettünkkel mégis eljátsszuk, akkor már foggal körömmel tudnánk küzdeni érte. De ilyenkor gyakran késő már.

Ugyanakkor - most tapasztalom - vannak dolgok, amiket akkor tanulunk meg igazán utálni, elutasítani; akkor jövünk rá igazán, mennyire bántottak, emésztettek, idegesítettek minket, amikor már túl vagyunk rajtuk.
Ilyen például egy feszültségekkel teli emberi kapcsolat. Élünk benne, teszünk érte, építjük, dajkáljuk - és körben apró darabokra tépjük saját lelkünket nap-mint-nap. Még talán sírunk is, amikor - akár örökre, akár egy időre - megszakad. És csak ez után érezzük meg  azt a felszabadító, összehasonlíthatatlanul könnyed érzést, hogy VÉGE mindannak a feszülésnek és kínlódásnak; mindannak az erőfeszítésnek és önmarcangolásnak, amit beletettünk.
Ugyanez lehet a helyzet munkával, párkapcsolattal is.
Én most az otthonommal kapcsolatban éltem meg ezt a fajta kontrasztot.
Nem tudtam, hogy ennyire utáltam - hogy ennyire nyomasztott, szorongatott, megülte a lelkemet - ott lakni, ahol immáron 2 éve éltünk. Most, hogy elköltöztünk szebb lakásba; békésebb környékre; naposabb térbe; jobb színek, illatok, formák közé; nagyobb konyhába; levegősebb hálóba, most érzem igazán, hogy mennyit vett el az életemből, a jókedvemből az energiámból mindaz, amit számomra a korábbi élettér képviselt.
Mert önmagban nem volt borzasztó, egyáltalán. Csak számomra jelentett valami olyasmit, amit már egy jó ideje nem tudtam sem megfogalmazni, se feldolgozni.
Örülök az új OTTHONnak, és energiával tele indulok útnak nap mint nap.

És ezúttal megpróbálom időben értékelni azt a csodát, amit ez a hely jelent nekem. :)

Ovis emlékezés

A minap egy fészbukos fotóm kapcsán élénk emlék-cserébe kezdtünk két egykori óvodás-társammal.
Már maga a felvetés is abszurd - hogy a bánatba vagyunk mi még beszélő viszonyban olyanokkal, akikkel 20 éve volt a legutóbbi közös(-ségi ) élményünk. Aztán meg: a beszámolók is meglepőek.
Mindnyájan a saját szűrőnkön keresztül láttuk már akkor - 3-4-5-6-7 évesen - a világot; a mai emlékezések pedig azóta évek tapasztalásain, hangsúlyain szűrődtek át. Érdekes, hogy kinek mi maradt meg; mi volt elég fontos akkor a megjegyzéshez; és mi fontos ma, a felidézés idején.

Pláne izgalmas a dolog - hiszen ekkora gyerekekkel dolgozom, játszom együtt nap, mint nap. Már korábban is foglalkoztatott a gondolat: vajon 20 év múlva emlékeznek majd rám? Mi marad belőlem, a közös óráinkból a lényükben? Pozitív, vagy negatív élmény? Mire fognak emlékezni? Vízibombázásra? Torkunk szakadtából sikításra? Arra, hogy vissza kellett adni azt a lila buszt? Emlékezni fognak, hogy nagyon szerettem őket?

Én - és mostmár mondhatom azt is: mi - tudom, hogy az óvónénik szerettek minket. Visszagondolva iszonyú jól végezték a munkájukat - életem legszebb közösségi élménye az óvodás 4 év.
Talán írok majd egyszer egy bejegyzést az emlékekből - bár ez keveseknek mond majd sokat. Foszlányosak és kuszák az események, amik fennmaradtak az emlékezés hálóján - de azt gondolom, valamiért fontos, hogy megörökítsem egyszer őket.
Talán - ha másért nem is - azért, hogy legyen min nevetniük majd az unokáknak, a nagyi ősrégi blogján..

Ti mire emlékeztek az óvodából?