Mennyit ér egy férfi?

Az utóbbi napokban többedszerre futok bele a témába: sokan a mai napig úgy gondolják, hogy a Férfi az igazi értékeit a pénztárcájában hordja...
Elszomorítóbb, hogy az így gondolkodók között jóval több férfit ismerek, mint nőt...Így aztán egy csomó értékes pasi él masszív önbizalom-hiánnyal, komoly önostorozásban, úgy érezve, hogy az esélyei a nullával egyenlőek a boldogságra. Mert nincs pénze.

Zsoltival a Szigetközben ismerkedtünk meg. Túravezetők voltunk, miénk volt a tér, a nyár, és semmiben nem szenvedtünk hiányt. Boldog, gondtalan hetek teltek.
Amikor először randiztunk Fehérváron, én Budapestről érkeztem, vonattal, munkából. Zsolti elém jött az állomásra, a peronon várt, majd a parkolóba vezetett, kinyitotta nekem a kocsiajtót. Mikor beült mellém nevetve néztem rá: Hiszen azt mondtad, egy éve nem működik a kocsid! Időbe telt, míg elmondta, hogy az autó a testvéréé, tőle kapta kölcsön, "nehogy ezen múljon, hogy meghódít-e egy ilyen nőt". 
Nos, azóta már tudjuk, hogy az "ilyen nő" néha még stoppozik is - ha nincs keret a vonatjegyre.
Néhány nappal később már sétáltunk hazafelé. 
És szerencsések voltunk, hogy rögtön az elején tudtunk erről beszélni.

Tapasztalatom szerint rengeteg nő gondolkozik így. A szegénységből pedig van kiút. Lépésről lépésre.
És ez az út legkönnyebben az érzelmi biztonsággal, egy Társsal kezdődik. Aki (újra) hisz bennünk, ahogy idővel magunkban is fogunk. ;)

Kortalan Barátság

A minap megkérdezte tőlem az egyik csoportomba járó kislány, hogy mivel töltöm majd az őszi szünetet. Azt válaszoltam, hogy a barátiammal megyek kirándulni. Megkérdezte, pontosan kikkel. Erre elmeséltem neki, hogy Lizával, Zsófival, Dániellel és Anikóval, aki mindhármuk édesanyja. A kislány nem tágított: ezek szerint a barátaim gyerekek?!? A legnagyobb természetességgel bólintottam: Hát persze! :) Neki furcsa volt. Nekem természetes.

Aztán szombaton megbeszéltük Lucával, hogy a héten elmegyünk együtt falat mászni. Nagyon örült a közös programnak - és az anyukája is rábólintott. Luca épp 9 éves. És nagyon jóban vagyunk. Lehet, hogy Pancsit is elhozza - aki az 5 éves kistesó...

Aztán este írtam Blankának, hogy megszervezzük a közös kirándulást. Végül abban egyeztünk meg, hogy csütörtökön kimegyünk járni egy nagyot valahová a közelbe - és jól megtárgyaljuk az élet nagy kérdéseit, mert már mindkettőnknek hiányzik a másik véleménye a témában. És titokban örültem, hogy a közös, budapesti barátaink nem a hét elején látogatják meg - mert akkor pont nem leszek itthon, de nagyon szeretnénk velük mi is (Zsolti meg én) találkozni , ha már itt vannak. Még akkor is, ha fejenként pont fele annyi idősek, mint én, és Zsoltinak kor szerint pont a gyerekei lehetnének tigrisbukfenc nélkül is...

A három, egymást szorosan követő eset után komolyan elgondolkodtam: vajon én működöm furcsán? Vannak nekem barátaim a saját korosztályom tagjai között is; mitöbb: belőlük van több. Ugyanakkor nem restellek barátkozni a nálam sokkal fiatalabbakkal vagy sokkal idősebbekkel sem.
Úgy értem: barátkozni, tehát egyenrangú, egyenjogú, partneri szeretet-kapcsolatba kerülni. Ahol mindkettőnk szavazata 1 egységet ér. Ahol demokratikusan döntünk bizonyos dolgokról. Ahol mindkettőnk igényeinek helye és ideje van. Ahol mindkettőnk véleménye fontos és megfontolandó. Ahol kölcsönösen adunk-kapunk, tanulunk egymástól.

Lehet, hogy ez nem szokványos - én viszont nagyon élvezem. És olyan perspektívák nyílnak meg előttem, amiket valószínűleg nem tapasztalhatnék meg csak 25 és 35 közöttiek szemüvegein keresztül...:)

Minden napra egy mosoly

Sok időm van, átmeneti időszakban létezem, már nem és még nem. Hetek óta ez megy, és ha nem töltöm meg színnel, tartalommal a napjaimat, akkor bizony felőrlöm saját magamat.

Ennek - és még sok más hatásnak - a kapcsán találtam ki magamnak egy játékot - amihez akár más is csatlakozhat. Elhatároztam, hogy minden nap tudatosan teszek legalább 1 dolgot, amivel önzetlenül, valaki máson segítek. Szeretetből. Azért, hogy elindítsam a pozitív energiák áramlását. Minden nap csak egyetlen apróságot. :)
Leírom például a tegnapit - vagy azt, ami a tegnapi lehetett volna, ha már tegnap elkezdem...Tegnap birtokába jutottam az információnak, hogy Edit barátnőm másnap reggel Budapestre utazik busszal Székesfehérvárról. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ugyanabban az időben édesapám autóval megy ugyanarra, tökegyedül. Szóltam mindkettejüknek, örültek - Edit a fuvarnak, Apu az útitársnak -, és ma reggel együtt mentek munkába. Ennyi. :)

Igyekszem minden nap beszámolni az adott napi "Mosoly-kommandóról". Aki pedig kedvet kap, az csatlakozzon hozzám; annyival több mosoly jöhet szembe velünk nap, mint nap! :)

Teher alatt...

...általában addig várok, amíg épp-hogy-csak-nem roppanok össze...

Ez a hosszútávú tapasztalat. Legyen szó munkáról, esküvőről, túráról, szívességről, házimunkáról, jószerivel BÁRMIRŐL, általában addig csinálom, amíg végem nem lesz, mint a botnak.
Nem nagy gond ez akkor, ha olyan tevékenységről van szó, aminek a vége a valós, fizikai kimerülés. Mert akkor a végén nyűgösködöm egy fél órát, aztán úgyis elalszom, és másnap reggel pihenten ébredek.
Sokkal nehezebb az ügy, amikor a kimerülés lelki síkon történik meg. Azt is könnyű észrevenni - de sokkal nehezebb neki okot tulajdonítani. Beletelik sokszor hetekbe, akár HÓNAPOKBA, mire rájövök, hogy mitől vagyok annyira elviselhetetlenül kezelhetetlenül nyűgös, rosszkedvű, fáradt, motiválhatatlan, stb.
És általában csak akkor jövök rá, amikor az adott, túlságosan szorongató helyzet végre megoldódik. Ilyenkor aztán robban a felszabadultság-bomba.

Tanulság az nincs. Megkönnyebbülés van. Megint úgy érzem, egy kicsit hazaértem. :)

HáziASSZONY

(Ez itten egy művészi részlet az idei eperlekvárunkból, ami a nyári tábor folyamán sajnálatos módon elfogyott...;))

Korábban se a rossz végén fogtam meg a fakanalat. Takarítani meg például azt gondolom, hogy a mai napig sem tudok - ennek ellenére minden héten szoktam. És egyre jobban belejövök.
Viszont néhány napja a hatalmába kerített az érzés, hogy ami eddig jóleső, felvállalt, teljesen legitim feladatom volt a háztartás-vezetésben, azt hogy érzem mostanában természetesnek, belőlem és a lényemből fakadónak.
Eddig is egyértelmű volt, hogy rendezem a ruháinkat, készítem az ételünket, harmóniát tartok az otthonunkban. De a napokban átjárt az érzés, hogy én ebben vagyok jó, és ebben tényleg jó vagyok. Szeretem is csinálni. És a feladatom is.
És már nem igazán érzem szükségét - ahogy korábban - hogy rácsodálkozzanak: értek hozzá, képes vagyok rá, "nahát nem is gondoltam, hogy lányok a Te korodban is tudnak már háztartást vezetni". Ahogy annak sem, hogy a kedvesem minden ételt, amit csak elé teszek, megdicsérjen, megköszönjön.
Örülök neki, de nem szükséges már. Asszony vagyok, Feleség, ez a helyem, ez a dolgom, ez az életem egy része. Szeretem. Vállalom. Élvezem.
És mióta ennyire összesimultunk, mintha a tárgyak, alapanyagok, eszközök is megérezték volna a változást: kézreállnak, nem makrancoskodnak, és minden sokkal gyorsabban, gördülékenyebben megy.
Természetesen. :)